"Bennem is él a szánandó emberi vágy, hogy mégiscsak megtudja valaki, milyen ügyes voltam."
Az írónő
Agatha Mary Clarissa Miller – akit a világ minden pontján Agatha Christie néven ismernek – 1890. szeptember 15-én született a délnyugat-angliai Torquay-ban, az amerikai Frederick Alvah Miller és az angol Clarissa Margaret Boehmer harmadik gyermekeként. Nővére tizenegy, míg bátyja tíz évvel volt idősebb nála. Mivel ekkora korkülönbség volt testvérei és közte, akik egyébként bentlakásos iskolában tanultak, Agatha tulajdonképpen egykeként nőtt fel. 1901-ben meghalt az édesapja. Ezután a helyi leányiskola tanulója lett, majd pár évvel később Párizsba ment, ahol irodalmat és filozófiát tanult.
Archibald Christie hadnaggyal Angliában ismerkedett meg. Nem sokkal később eljegyezték egymást, és tizennyolc hónappal később, 1914 karácsonyán összeházasodtak. Az első világháborúban Archibald vadászrepülőként szolgált, Agatha pedig kórházi ápolónőként dolgozott. Később áthelyezték a gyógyszertári részlegbe, ahol alapos és pontos ismereteket szerzett a különféle gyógyszerekről és mérgekről. A háború után a fiatal pár Londonba költözött. Archibald egy banknál helyezkedett el, Agatha pedig otthon maradt. 1919-ben megszületett a család egyetlen gyermeke, Rosalind. 1926-ban meghalt imádott édesanyja, és ettől Agatha teljesen összeomlott. Sajnos férje nem tudta megérteni a feleségében bekövetkezett változást: először más karjaiban keresett vigaszt, majd Rosalind hetedik születésnapján bejelentette, hogy válni akar. Ez már sok volt az egyébként is meggyengült idegrendszerű Agatha-nak, aki 1926. december 3-án eltűnt a világ szeme elől, és egészen 13-ig semmiféle életjelet nem adott magáról. Valójában az észak-yorkshire-i Harrogate szállodájában élt. Mrs. Neele-nek hitte magát, és nem tudta, hol van. Amikor a hosszan tartó pszichiátriai kezelés után ismét talpra állt, belevetette magát a munkába.
1956-ban Agatha megkapta a Brit Birodalmi Rend parancsnoki fokozatát. Bár nem hagyta el magát, egészsége évről évre romlott, végül 1976. január 12-én békében és csendben távozott az élők sorából.
A történet
Tíz, egymásnak teljesen ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely egy negroid ember fejéhez hasonlít, arról kapta a nevét is: Néger-sziget. A ház titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek, s természetesen mindenkit más indokkal és névvel hívtak meg a szigetre. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol. A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be: a sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek, ám kérdés, hogy hányan lesznek képesek távozni a hátborzongató gyilkosságokkal tarkított szigetről? Vajon ki áll a dolgok mögött? V. A. Lacky, a rejtélyes házigazda? Esetleg a szolgalelkű inas házaspár? Netán valaki a tíz vendég közül? Ha ezt megfejtettük, akkor talán van egy ennél is fontosabb kérdés, ami felmerül az olvasóban: mi az indíték?
A lebilincselő, izgalmas és fordulatokkal teli regényből minden kérdésre választ kapunk. Joggal nevezhetjük a "krimi koronázatlan királynőjének" legjobb, leghíresebb művének.
Személyes vélemény
Sosem próbálkoztam még Christie-vel. Párszor már majdnem nekiveselkedtem, aztán mégsem volt kedvem nyomozósdit játszani, így hagytam az egészet. Most jutottam el arra a pontra, hogy adok neki egy esélyt, hiszen ha ennyien kedvelik, annak biztosan van alapja, így nem zárhatom ki ismeretlenül én sem az életemből. Azt hiszem, piszok jól döntöttem, hogy a leghíresebb és legközkedveltebb regényével kezdtem az ismerkedést.
Letehetetlen könyv - és ezt nem formai kliséként mondom. Egyszerűen nem lehet abbahagyni az olvasását, annyira érdekes minden egyes sora. Van egy bizonyos baljós, nyomasztó hangulata az elejétől kezdve, ami nem is oldódik fel a megoldással sem. A karakterek különösen tetszettek. Személyes kedvencem Philip Lombard, aki egyfajta "szerencselovag", körbeutazta a világot, számos kalandot élt át, a szigetre is "hű társával", egy revolverrel érkezik meg - biztos, ami biztos alapon. Tetszett a hozzáállása és vakmerősége minden egyes kritikus pontnál. A többiek is jól ábrázolt, világos szereplők, és ami a legfontosabb, hogy mindenkinek volt valami komoly szerepe a történet során. Egyik szál sem sikkadt el, ahogy a sztori egyre csak haladt előre, (sőt idővel mindinkább) kibontakoztak.
Aki már olvasta a művet, biztosan többször előre lapozott a négeres versikéhez, hogy megtudja, mi lesz a következő lépés. A végére már kívülről tudtam az egészet, annyira fülbemászó volt a csengése. Párszor azt hittem, hogy tudom, ki a tettes, de egy váratlan csavarral felborult az egész teóriám, így az utolsó utáni lépésig titokban maradt a gyilkos kiléte. Ezt imádtam a legjobban. Mikor befejeztem, szinte egyből újra akartam olvasni, hogy jobban odafigyeljek ennek a személynek a stiklijeire. Kriminek tartjuk, de véleményem szerint a Tíz kicsi néger inkább pszichológiai alkotás, lélektani mű, amiben a legfőbb szerepet a résztvevők gondolatai és érzései kapnak. Már csak azért is gondolom így, mert a szokásos felállással ellentétben (egy detektív, sok gyanúsított), itt mindenki egyszerre detektív és gyanúsított – mindenki egyformán gyanús és mindenki egyformán retteg, így a mentális játszmáik is sokkal izgalmasabb színezetet kapnak.
Összességében annyit mondhatok, hogy ez a regény nem agyonhype-olt; joggal nevezzük örök érvényű klasszikusnak, megérdemli az elismerő, dicsérő szavakat és sok-sok pozitív kritikát. Remekmű, a szó legmélyebb értelmében.
Zárójelesen megjegyezném, hogy a magyar fordítás ez esetben zseniális! U.N. Owen névből létrehozni egy hasonlóan elmés, anyanyelvünkön is értelmes szójátékot (V.A. Lacky): le a kalappal!
Értékelésem
10/10*